Harci szekér

A harci szekér illetve harci kocsi elnevezés állati erővel vont, speciálisan háborús célokra kialakított kerekes járművet takar, amely a történelem során többféle formában jelent meg elsősorban közel-keleti és európai hadszíntereken.

Hettita harci szekér (egyiptomi falfestmény rekonstrukciója)

A küllős harci kocsik elterjedésének vázlatos képe (a számok hozzávetőleges i. e. évszámok)

Közel-keleti harci szekerek

Sumerek

Sumer harci szekér Ur városából (i. e. 2500 körül)

Az első kifejezetten harci szekerek a mezopotámiai sumer államokban jelentek meg legkésőbb az i. e. 3. évezred elején, első ábrázolásuk az i. e. 2600 körül keletkezett keselyűsztélén látható. A járművek eleje magasított volt, oldalán a hajítódárdákat tároló szekrény kapott helyet. A kocsikban valószínűleg egy hajtó, két kardos és egy dárdás harcos foglalt helyet. Ezek a kocsik négy tömör kerékkel rendelkeztek. Az általános feltevés szerint a lovat nem ismerték, így általában két onagert fogtak eléjük. Ebből következően ezek a járművek még meglehetősen lassú mozgásúak voltak, önálló fegyvernemként nem játszottak szerepet, feladatuk a gyalogság támogatása lehetett. Erre Winkler Gusztáv két elképzelést mutat be, egyik szerint a gyalogsági összecsapás előtt próbálták távolról megzavarni az ellenség gyalogságát, a másik szerint a lassan mozgó gyalogság mellett harcoltak.

Az újabb kutatások szerint a korábban öszvérként vagy vadszamárként leírt lóalkatú leletek valójában lovak voltak, és csak azért nem ismerték fel ezt korábban, mert szilárd meggyőződése volt a történettudománynak az indoeurópaiak elsősége a lótenyésztésben, ezért fel sem tételezték, hogy ebben a korban lómaradványokat találhatnak (egyébként az öszvér léte önmagában is feltételezi a lovat, a vadszamár pedig elég nehezen fogható jármű elé). A járművek sebessége egyébként sem befolyásolja azt, hogy a fegyvernem milyen hadászati súlyt kapott. A görög phalanxok egymásnak sétáltak az ütközetben. A hajítódárdák arra utalnak, hogy a távolharcban vettek részt, ahol a sebességnek egyébként sincs szerepe. Az ellenséges hadsor rohama alkalmával mintegy 10–20 méterre kellett magukhoz engedni őket, hogy fegyvereiket hatásosan alkalmazhassák. Ez a rohamozók megzavarására alkalmas eszköz, csakúgy, mint később a római pilum alkalmazása. A szekérnek az lehetett a legfontosabb szerepe, hogy a harcosnak ne kelljen a fogyóeszköznek számító dárdákat kézben cipelni.

Az akkádoktól Óbabilonig

A Mári levéltár dokumentumaiban már a kerekes járművek több típusát lehet megkülönböztetni. Legtöbbször a ^gišGIGIR kifejezés utal szekérre. Ennek bővítménye az ANŠE.ḪI.A ^gišGIGIR, amely a szamárkordé. Az ANŠE.NUN.NA előtaggal a lóöszvérre utaltak, ez egyben díszkocsi is lehetett. Már ekkor megjelenik a lovak említése az ANŠE.KUR.RA fogalmazással, valamint az utazókocsi, az ANŠE.ḪI.A kudāni megnevezéssel. Érdekes módon jóval később Urartuban is a ^gišGIGIR jelekkel írták a szekeret. Itt kérdéses, hogy a ^giššur(g)i- szó milyen harceszközt jelent.

Hurrik, hettiták, egyiptomiak, asszírok

A harci szekér az i. e. 2. évezred első felében fejlődött tovább. Ez az ekkor a közel-keleti térségbe beáramló indoeurópai hurriknak és hettitáknak köszönhető, akik meghonosították a lótenyésztést. Az első hettita harcászati-kiképzési leírást Mitanniból származó, de a Hettita Birodalomban élő hurri szerző, Kikkuli írta, és a hettita szakkifejezések egy része is hurri eredetű lehet, ami arra utal, hogy a lótenyésztést a hurrik ismertethették meg a hettitákkal is, bár a hurri származású Kikkuli idegen környezetben is használhatta a saját nyelvének szakszavait, annál is inkább, mert a hurri nyelv ez időben általánosan terjedt. Ezért Kikkuli szóhasználata erre nem bizonyíték. Már Anittasz idejéből ismert lovakkal vezetett hadjárat, ezért a hettiták és hurrik összekötése a lótenyésztéssel csak azon prekoncepcióval lehetséges, miszerint az indoeurópaiak előtt nem volt lótenyésztés. Ezt a feltevést a 19. század óta változatlanul hangoztatják általában.

A korábbi tömör kerekű konstrukciókat felváltotta a könnyű, küllős kerékkel épített kétkerekű változat, amelyet két ló vontatott, és a sumér szekereknél sokkal mozgékonyabb volt. Ezek a járművek már kellően hatékonyak voltak ahhoz, hogy önálló fegyvernemet szervezzenek belőle, és a II. évezred elején a térség minden nagyobb államában elterjedt a használata. A harctéren a feladatuk elsősorban továbbra is a távharc maradt, a gyalogsággal közvetlenül ritkán érintkeztek. Harci taktikájuk szerint általában az ellenség gyalogsága előtt oszlopba fejlődtek, és előttük elhajtva próbálták megzavarni soraikat a kocsikban utazó dárdavetők, íjászok, parittyások.

A harci szekér fénykorát az i. e. 15-13. századra tehetjük a közel-keleti térségben. Ekkor a szekeres alakulatok jelentették az elit fegyvernemet nem csak Mezopotámia, Kisázsia és Egyiptom területén, de a mükénéi görög kultúrában is harci szekéren vonult hadba az arisztokrácia. Szíriában, Palesztinában és Ugaritban a harci szekér neve markabtu/mrkbt, Egyiptomban rekeb és merkābā. A hettita szekér az ősi jelcsoport kiegészítésével ^gišGIGIR.MEŠ nevű, vagy ṢI[MDĪ]. I. Szuppiluliumasz dokumentumaiban ANŠE.KUR.RA.MEŠ.

A különböző államokban némileg eltérő volt a harci szekerek felszereltsége. Két jellegzetes változata az egyiptomi és a hettita. Az egyiptomi szekét könnyű favázra feszített huzatból állt. Könnyű, négy küllős kerekei voltak, amelyeknek felfüggesztése a szekér mögött volt. A tengely hátra helyezése a szekér fordulékonyságát, manőverezhetőségét növelte. Hátránya volt azonban, hogy a befogott lovakra így nagyobb súly nehezedett, a szekéren a hajtó mellett csak egy harcos kapott helyet, aki általában íjjal vagy parittyával volt felfegyverezve. A kerekek szilárdságának növelése érdekében rövid idő után megpróbálkoztak nyolcküllős szekerek építésével, ez viszont megnövelte a szekér tömegét. Így megállapodtak a köztes hatküllősnél, és ez maradt a végleges változat. A hettita harci szekér robusztusabb építésű, erős vázú, amelyben a kocsihajtó mellett két, távolsági fegyverekkel felszerelt katona harcolhatott az i. e. 13. századtól. Ezt az tette lehetővé, hogy a hatküllős, masszív kerekeket hordozó tengelyt a szekér súlypontja alatt helyezték el, így a lovak könnyebben vitték a súlyt, viszont a szekér mozgékonysága csökkent.

Urartuban az i. e. 9. században biztosan ismerték a harci szekeret, de nem volt jellemző az alkalmazása. Erre csak Menua és Ispuini kora után került sor, amikor asszír mintára átalakították a hadsereg fegyverzetét és harceljárásait is. Az asszír harci szekér II. Assur-nászir-apli nimrudi reliefjein kétszemélyesek, körülbelül 0,8–1,0 méteres átmérőjű, hatküllős kerekekkel felszerelt, mellvéd nélküli könnyű járművek, amelyeket három ló húzott. Assur-bán-apli idejére sokkal nagyobb, körülbelül 1,5 méter átmérőjű, nyolcküllős kerekekkel szerelt nehéz járművek alakultak ki, amelyeken mell- és oldalvéd volt, és a kocsihajtón kívül még három harcos foglalt helyet bennük. Ezeket sokszor négy ló húzta, ezzel a quadriga elődjének tekinthető.

Médek, perzsák, görögök

Az Asszír Birodalomban a médekkel folytatott harcok alatt került előtérbe a lovasság, amely lassan háttérbe szorította a harci szekereket, azokat azonban még sokáig használták a térségben. I. Dárajavaus perzsa király ötödik uralkodási évében a harci szekeres osztagokat LÚ.ÉREN.MEŠ šá ^gišGIGIR néven említik.

III. Alexandrosz hadjáratai során a perzsák sarlós szekereket vetettek be, amelyekkel a könnyűgyalogság közé rontva annak sorait meg tudták zavarni, a nehézgyalogsággal szemben azonban alulmaradtak. Ezt a fegyvernemet a hellenisztikus hadseregek is átvették, és az i.e. 3. században alkalmazták is. VI. Mithridatész pontoszi király még az i. e. 86-ban megvívott Khaironeiai csatában is bevetett 60 kocsit a római Sulla serege ellen (különösebb eredmény nélkül).

Kelta harci szekerek

A közel-keleti harci szekerektől függetlenül a kelta britonok is kialakították saját harci szekeres harcmodorukat, amely a rómaiak Britannia elleni inváziójáig fennmaradt. A britek harci szekerei azonban nem távharcra szolgáltak, hanem a gyalogosok gyors átcsoportosításának eszközeként használták őket. A katonák a harc közelébe érve a szekérről leszálltak és gyalogosan harcoltak.

Huszita szekérvárak

A 15. századi Európa egyik leghatékonyabb fegyvernemét a szekeret nem csak gyors mozgásra, hanem gyorsan felállítható erődítményként is használó cseh harcosok alkották, akik alapvetően gyalogos harcot vívtak. A csatában összeláncolt szekereik fedezékéből tüzeltek az ellenségre, az őket megrohamozó ellenség lendületét a szekerek nyújtotta akadály mögül, szálfegyverekkel törték meg. A huszitákat előszeretettel alkalmazta Hunyadi János is a török elleni hadjáratain.

Hivatkozások

Források

• Winkler, Gusztáv. A hadviselés művészete. Tinta Könyvkiadó (1999). ISBN 963 85622 50 
• Földi, Pál. A világtörténelem nagy csatái. Laude Kiadó. ISBN 963 9121 17 0 
• Reallexikon der Assyriologie und Vorderasiatischen Archäologie V; Ia – Ki, Szerk.: Erich Ebeling, Bruno Meissner, Dietz Otto Edzard (német nyelven), Berlin: Walter de Gruyter & Co (1980). ISBN 3-11-007192-4 ; KAMPFWAGEN, 344–350. old.

További irodalom

• Anthony, D. W., & Vinogradov, N. B., Birth of the Chariot, Archaeology vol.48, no.2, Mar & April 1995, 36-41
• Anthony, David W., 1995, Horse, wagon & chariot: Indo-European languages and archaeology, Antiquity Sept/1995
• Di Cosmo, Nicolo, The Northern Frontier in Pre-Imperial China, Cambridge History of Ancient China ch. 13 (pp. 885–966).
• Litauer, M.A., & Grouwel, J.H., The Origin of the True Chariot', "Antiquity" vol.70, No.270, December 1996, 934-939.
• Sparreboom, M., Chariots in the Veda, Leiden (1985).